Mi az a bivaly?

Amit a bivalyokról tudni kell

Ez a szép nagy, fekete, erőteljes – és persze a hétköznapi ember számára kissé félelmetes – jószág ma rezervátumokban él Magyarországon, és részben turisztikai látványosságot jelent, de főként az eredeti természeti környezet fenntartásában játszanak fontos szerepet. De nem volt ez mindig így.  A bivaly a paraszti kultúrában Mórahalmon és környékén (ahogy az ország más részein is) a gazdaság mindennapos szereplője volt. Haszna elsősorban az igaerejében rejlett, – például cséplőgépeket is húzattak velük – ugyanakkor fuvarozásra is teljesen alkalmas volt, de tartása praktikus volt azért is, mivel minden részét, tehát a tápláló tejét, a húsát és bőrét is felhasználták. A bivalyok erejéről és makacsságáról a Mórahalmi Krónika harmadik részében is olvashatunk személyes élményeken és kötődéseken alapuló visszaemlékezéseket. Az eddigiekből pedig az is kikövetkeztethető, hogy hazánkban miért is nevezik házi bivalynak ezt az állatot. Érdekességként megemlíthető, hogy a ma nyilvántartott házi bivalyoknak mintegy 57%-a Indiában él, s egyébként feltételezhető, hogy ezen a területen (vagy Mezopotámiában) háziasították először.

A bivaly még a szürke marhánál is igénytelenebb állat, hiszen gyakorlatilag mindent lelegel (pl.: kákát, nádat, a mocsári fűveket) és kimondottan szereti a nedves lápos területeket. Ezért viszonylag gyorsan tudott elterjedni a Kárpát-medence területén. Tej- és hústermelése mellett talán fontosabb volt hajdanán a már említett igavonó ereje, ugyanakkor a gépesítést követően – tehát az ipari forradalom hatásainak következtében – a hazai állomány száma igencsak lecsökkent. A jelenlegi országos állomány megbecslése igen nehéz feladat már csak abból kifolyólag is, hogy nem igazán állnak rendelkezésünkre naprakész adatok. Dunka is csak egy 1947-es becslésre tud hivatkozni a tanulmányában, amely akkor kicsit több, mint 4 ezres nagyságot állapított meg. Mindenesetre az biztos, hogy a hazai bivaly a törvényileg védett őshonos állataink közé tartozik, s ezért tapasztalhatjuk azt, hogy napjainkban elsősorban természetvédelmi területeken élnek.

A bivaly járása jellegzetesen lomha, de szükség esetén meglepően gyors futásra is képes. Alapvetően békés természetű állat, de nem igazán szereti az idegeneket, gazdáján kívül más emberek irányába akár támadó magatartást is mutathat. Természetes, hogy a borjas tehenekre ez határozottan igaz, ezért őket külön óvatosággal érdemes megközelíteni. Hangja a bőgés-röfögés közötti hangra emlékeztet. Úgy a tehenek, mint a bikák jellegzetes sötétbarna (fekete) színűek.

Marmagassága eléri a 150–180 cm-t. Tömeg tekintetében a tehenek átlagosan 400-800 kg-ot, a bikák 600–700 kg-ot, az ökrök 500–800 kg-ot nyomnak.

A bivaly szarvai jellegzetesen sarlószerűen felfelé irányulnak. Bőrük sötét árnyalatú, fekete, feketés barna vagy szürkés, ritka szőrzettel rendelkeznek, ami azért fontos, mert így könnyebben tudnak ellenállni a nyári napsugarak forróságának. Viszont az újszülött borjak még dús szőrzettel jönnek a világra. Mulatságos látványt nyújtanak a fekete bivaly borjak mókásan elálló nagy füleikkel. Erdélyben nem is borjúnak hanem “bivalybocsnak” becézik őket.

A régió első bivalyrezervátumát 2008-ban hozták létre a város külterületén, a Nagyszéksós-tónál. Az akkori gulya negyvenöt fiatal állatból állt – 15 anyaállat és 30 növendék -, akiknek egyik fő célfelhasználása arra vonatkozott, hogy segítsenek megtisztítani a nádtól a Nagyszéksós-tavat és környékét. A bivalyok megjelenése meghozta a várt eredményt: A nádas területeket elkezdtek visszaszorulni, amivel párhuzamosan nőtt a látható vízfelület kiterjedése. Továbbá nem elhanyagolható környezeti hatás, hogy a terület madárvilága is bővült, új fészkelő fajokkal gazdagodott a tópart, s persze a vízfelszínen is egyre több növény jelent meg, így például a tavirózsa is. Napjainkra elmondható, hogy a telephelyen folyamatosan növekszik a bivalyok létszáma, és szükséges megjegyezni azt is, hogy a lokális turizmus egyik színterévé tudott válni a Nagyszéksós-tói bivalyrezervátum.