 Biztosan ismeritek a Talléros kalap nevet viselő magyar népmesét, amely arról szól, hogy milyen furfangos is a parasztember (ha nem, érdemes elolvasni, vagy megnézni ezen a linken). A Mátyás király Gömörben című regénk szerint, Mátyás
azt mondta az uraknak: „Elgondoltam már én sokszor, mi minden tudománya van a paraszt embernek. Tudja, mikor kell szántani, vetni, aratni. Tudja, mire jó a mezőnek füve, virága. Tudja a csillagok járását, idő fordulását. Építi házát. Megcsinálja mindenféle kézhez való szerszámát.” |
No, csak arra akarok kilyukadni, hogy bizony ez komoly mesterség, amihez szintúgy érteni kell, mint akármelyik másikhoz. S Mórahalom környékén mindig gazdálkodással – állattartással és növénytermesztéssel foglalkoztak az emberek, s ebből éltek meg. Ez a környék, ez a talaj bizony nem könnyítette meg soha ezt a sorsot.
 A helyi mezőgazdaság alapvető terménye természetesen a gabona volt, ugyanakkor a talajadottságok megfelelően rozsot, búzát, árpát, zabot és kölest is földbe vetettek. A térségünkre oly jellemző homokos talajban a rozs igen jó termést tud hozni. A rozsot viszonylag korán elvetették – bár nem olyan fontos a vetési ideje, mint például a búzának –, aminek az volt az oka, hogy annak Kisasszony napjára (szeptember 8.) már zöldellnie kellett. A búzát és az árpát hasonlóképpen ősszel vetették el, amelyekkel kapcsolatban az volt az elvárás, hogy Mindenszentek napjára már ki legyenek kelve, hogy „mög bírjon talpani”, azaz megerősödjön a téli időszakra. Általános eljárás volt, hogy vetés előtt a szemeket kimagolták magolóval, hogy a különféle szántóföldi gyomnövények, mint például a konkoly ne kerüljön bele a vetőmagba. A búza őszi vetésével kapcsolatban érdemes tudni, hogy nagy odafigyelést igényelt. Amennyiben idő előtt történt a vetése, akkor télire a gabona szára megerősödött, majd a hó alatt rothadásnak indult. Az érem másik oldalán, ha pedig kései volt a vetés, akkor az esetek többségében könnyedén kifagyhatott a növény. Ha már fagyásról van szó, akkor azt is szükséges elmondanunk, hogy az árpa is különösen érzékeny a hidegre. Emiatt volt az is, hogy amikor ólmos (értsd: ónos) eső is esett, a gazdák igyekeztek folyamatosan figyelni az elvetett növényre, ezért például megboronálták a talajt, hiszen ezáltal friss levegőhöz juttatták az árpát. |
Kora tavasszal, amikor már megerősödött a gabona, akkor Szent József napjáig, azaz megközelítőleg március 19-ig legeltették. Ezt követően a gabona szárba szökken, a kalász már a „hasban van” (tehát már elkezdett kinőni), ebből következik, hogy innentől már tilos legeltetni, hiszen a terményben tesz kárt az állat. A zabot tavasszal, a fagy elmúltával március végétől április közepéig vetették. Tavaszi árpát viszont igen ritkán helyeztek a földbe. Az aratás pedig Szent Antal napja (június 13.) után indult meg. Először az árpát, a rozsbúzát, majd a tisztabúzát vágták.
A mezőgazdasági kultúrát előtérbe állító közösségek számára, ezeknek a terményeknek szimbolikus értékük is van, amelyek sokszor a népi vallásosság hiedelmeivel vannak átítatva: Az emberek elmentek a templomba, vittek egy marék rozsbúza-kalászt, amit a pap megszentelt, hogy aztán hazatérvén egy vázába az asztalra helyezzék azokat. A népi hiedelem úgy tartotta, hogy ahol megszentelt kalászok őrzik a ház békéjét, oda villám nem csaphat be s egyebek mellett, gyógyításra is használták. Az 1930-as években Szeged-Alsótanya területén – tehát településünkön – Bokor István vizsgálta a helyi mezőgazdasági körülményeket és jellemzőket. Bokor mérései szerint – idézi Fodor Ferenc 1992-es tanulmánya –, a szántóterületen található termények a következő százalékos megoszlások szerint alakultak:
|
búza |
5,85 % |
|
rozs |
55,69 % |
|
árpa |
1,52 % |
|
zab |
0,73 % |
|
tengeri |
16,47 % |
|
burgonya |
8,8 % |
|
paprika |
6,08 % |
|
répa |
3,44 % |
|
lucerna |
2 % |
A mezőgazdaságban nagyon fontos, hogy a talaj miként van megművelve. Ez különösen érvényes a területünkre oly jellemző homoktalajra, amely sok trágyát igényel. Általánosságban megállapítható, hogy a legtöbb trágyát a búza és a paprika alá helyezték. Viszont jóval kevesebb trágyát helyeztek a kukorica alá, amelyet sokáig szórva vetettek, de a XX. század elején kikopott ez a gyakorlat, hogy aztán kapa segítségével sorokba vessék el. Az évszázad első évtizedeiben egyre inkább teret nyert ez a gyakorlat, ami úgy nézett ki, hogy egy soron belül minden harmadik mélyedésbe helyezték el a magokat. Fodor Ferenc közlése által pedig még pontosabban ismerhetjük meg ezt a folyamatot: „A trágyára kevés földet rúgtak, arra dobtak 5-6 szem kukoricát, majd a többi földdel a szemeket betemették.”
(Itt persze kérdés, hogy kinek volt rá pénze, hogy megvegye.) Az eddig elmondottakból látható, hogy a kukoricát egymástól távolabb helyezték a földbe, aminek értelemszerűen az volt az oka, hogy a növekedés során ne akadályozzák egymást kukoricák. Ugyanakkor még sem lehet azt mondani, hogy ezek az üres helyek kihasználatlanok maradtak, hiszen egy ideig tököt vagy babot vetettek oda.
A hatvanas évek második felétől megfigyelhető, hogy egyre nagyobb mennyiségben alkalmazták a műtrágyát, aminek következtében feleslegessé vált a vetések során alkalmazott fészkelési eljárások. Rövidesen megjelentek az új terményfajták, amelyeket már sűrűbbre kellett vetni, ekkora már egyre inkább használatba kerültek a vetőgépek. A minél magasabb és jobb minőségű hozamok elérése érdekében jelentek meg a különféle gyomirtószerek, amelyek elterjedésével már elégségesnek bizonyult az ekekapázás, maximum egyszer kelés után kellett kiritkítani a növényeket. A vegyszeres gyomirtás megjelenése végett vetett annak, hogy a kukoricába babot, tököt vethessenek, ezt követően már így ezeket ma már önálló táblába vetik.
|
A krumplik közül elsősorban az ótott rózsa és a gülbaba néven ismert fajtákat termesztették. A ’30-as évek közepétől terjedt el a tarlókrumpli. Ezt a típust elsősorban árpa- vagy búzaföldbe vetették. A búza pedig általában a paprika helyére került. Négy-ötszáz szögölet . vetettek, ebből lett a vetőmagnak való, mivel ez a típus képes volt úgy átvészelni a téli időszakot, hogy nem rohadt meg. Vetéskor a nagyja vetőmagot eldarabolták két-három szemre. A tavaszi krumpli elvetését még kézi erővel, pontosabban megfogalmazva kapa segítségével hajtották végre. Az újkrumpli első érettebb hajtásait akkor lehetett felszedni, ha már tyúktojás nagyságúakra növekedtek. A krumplivetéssel-gazdálkodással kapcsolatban fontos kitérni egy olyan tényezőre is, amely az 1950-es években jelent meg: Ez a tényező pedig a burgonyabogár. Ebben az időszakban még közel sem állt olyan fejlettségi szinten a kártevőkkel szembeni védekezés, mint napjainkban, de azért voltak próbálkozások. Egyrészről tudjuk azt, hogy gyerekekkel is szedették a krumplibogarakat, de sok helyen mivel nem volt vegyszerezésre lehetőség, így a „kézi védekezés” nem igazán volt eredményes. Másrészről pedig, aki tudta, az azonnal jelentette a krumplibogarak megjelenését a helyi növényvédő állomásnak, akik ezt követően díjtalanul lepermetezték őket. A tavaszi vetést követően pedig őszi időszakban ásták fel a krumplit. Ezt a munkát elsősorban a férfiak kapával végezték, majd az asszonyok kosarakba szedték a krumplik szárait. Következő lépésben az apraját kiválogatták a háztáji állatok számára, a többit pedig egy verembe helyezték, majd szalmával lefedték. Ezt a gyakorlatot nevezték elvermelésnek. |
Az 1960-as években mondhatni jelentős változások mentek végbe a krumplik területén, hiszen több új típus megjelent, amelyek átvették a régebbiek szerepét. Így például meg kell emlékeznünk a Kondor, Kleopátra vagy éppen Deziré típusokról, amelyekre egyöntetűen érvényes volt, hogy nagyobb termést biztosítottak, mint az elődeik. A krumpli termesztés kultúrájában előrelépést jelentett a következő évtized is. Ekkortól egyre inkább megjelent a fólia alatt termelt krumpli, így például a Kleopátra néven ismert fajtát, kvázi a fólia alatti termelés mintatípusának nevezhetjük.
Ez a folyamat a következőképpen zajlott: A vetőmagokat még az év elején ládákba helyezték, ott már elkezdődött a csírázás, hogy aztán már ebben az állapotban kerülhessenek a krumplik a földbe, amely a gyorsabb növekedést segítette elő. (Ugyanakkor megjegyzendő, hogy fűtés hiányában a fóliákban tárolt krumplikra nagy veszélyt jelentettek az erősebb fagyok.) Amikor a krumpli megérett, akkor az egész fóliasátrat felásták, s méretek szerint válogatták ki a burgonyákat, amelyet követően már lehetett is vinni őket a piacra. Röviden a lényeg: Az idő haladásával a technológia is újabb szintre lépett, mint láthattuk ezt a fóliák esetében is, de hasonlókat mondhatunk el a szabadföldi termelésről is. Egyre nagyobb szerepet kapott a gépesítés, egyre több gazdaságban megjelentek a traktorok s egyéb gépek. A ’60-as és ’70-es években előtérbe kerültek az új krumpli típusok és módszerek is, amelyek egyaránt serkentően hatottak az értékesítési lehetőségekre.
A hagyományos paraszti gazdálkodásokban igen fontos szerepet töltött be a széna. Ezzel kapcsolatban hivatkozza Fodor Ferenc Tömörkény István egyik érzékletes leírását, miszerint egy adott háztáji gazdaság erejét nem is az mutatta meg igazán, hogy vajon, hány állata van a gazdának, hanem inkább az, hogy „hogy hány boglya van eltéve télire a tanya háta mögött.” A széna az állatok takarmányozásában kulcsszereppel bírt, ebből kifolyólag a gazdák vigyáztak rá, lehetőség szerint a felesleget is mindig megtartották, nem adták el. Ahhoz, hogy minél több széna legyen, nagy mennyiségű füvet kellett lekaszálni, ehhez viszont szükséges volt, hogy nagy kaszálók legyenek elérhetőek. Ilyen kaszálóknak tekinthetőek a következő területen fellelhetőek: Madarásztó, Csipak-semlyék, Tanaszi-semlyék, Nagy- és Kisszéksós-tó környéke. |
Mint láthattuk, a fűnek igen nagy szerepe volt a parasztok életében, ezért aki megtehette, már a piacokon megpróbált kaszásokat felbérelni. Ezek az emberek napszámban dolgoztak, s a két világháború közötti időszakban 80 fillér és 1 pengő között mozgott a fizetésük. A kaszások kora reggel kezdtek el dolgozni, s alapvető elvárás volt, hogy időben jelenjenek meg ott, ahol kellett dolgozniuk. Aki jó kaszás hírében állt, azt az embert nagyon megbecsülték, sokfelé hívták, s alkalom adtán magasabb bérezésre is számíthatott. No de mi az az eszköz, ami egy kaszásnak elengedhetetlen volt? Természetesen a jó kasza, amelynek kiválasztásához komoly szakértelemre volt szükség.
|
|
