Félúton: teherszállítás – személyszállítás
A lőcsösszekér
Ennek a típusnak a megnevezése a szekérderék oldalainak rögzítéséül szolgáló elem alakváltozására utal: a régi időkben hosszú farudak segítségével támasztották meg az oldalakat, melyet a lőcs elterjedése váltott fel. A lőcsök tették lehetővé, hogy magasabb kerekeket alkalmazzanak, melyek csökkentették a súrlódást és könnyebbé tették a sárban, homokban történő közlekedést – utóbbi különösen fontos szempont volt a Dél-Alföld pusztáin.
A kiállított szekér jellemzői: Mezőgazdaságban, termény – és teherszállításra használt rugózatlan szekér, fonott kas oldallal. Teherbírása: 5-6 mázsa. Általában két állat húzta. A szekéroldal lőcsökkel volt felszerelve, mely támasztó funkciót látott el. (A tengelyt így 3 helyen támasztották alá és kisebb volt az esélye a tengelytörésnek).
Eredetileg semmilyen ülés nem volt rajta, kizárólag teherszállításra használták, ökrökkel húzták. Később csatos üléseket is felhelyezhettek rá.
Vadász- vagy társaskocsi
Teher és személyszállításra egyaránt használt laposkocsi (platóskocsi) hagyományos gumikerekekkel, lehajtható oldalfallal. Az ülések a kocsi elején rögzített, rugós, karfával és háttámlával ellátott stabil ülések voltak. Jómódú gazdák használták. Személyszállításra kialakított változata az ún. „pusztabusz” az újabb kori idegenforgalomnak köszönheti létét. Sétakocsinak, rendezvénykocsinak is használták.
Jordán Károlynak, a magyar kocsigyártóipar aranykorának egyik elkötelezett gondozójától a következő ismertetés maradt fenn: „Közkedvelt formájú könnyű hajtókocsi…oldal és hátfal burkolata több tábla mezőnyből készített, ezeket a mezőny darabokat lécek fogják össze az alsó nagy táblával együtt.”
A kiállított kocsi jellemzői: flóderezett, (A flóderozás, vagy más néven faerezet festés egy régi díszítőfestő mesterség, aminek során a festő speciális szerszámok segítségével a fa erezetét kézzel festi rá a felületre.) Tartozékai: 4 db üléspárna hátul, illetve 1 db a bakon
Perényi János saját gyűjteményéből kiállítási céllal adta át a kocsimúzeum részére.
Rakoncás lovasszán
A téli hónapok elengedhetetlen közlekedési eszköze volt a szán, ugyanis az elmúlt évszázadban a havat nem takarították le az utakról, ellenben a síkosra letaposott havon kiválóan tudtak közlekedni szán segítségével. Rendszerint maga a gazda volt a készítő, aki a szántalpakat, avagy a rakoncákat is faragta.
A kiállításban megtekinthető eszköz a hódmezővásárhelyi többgenerációs gazda, Perényi János nevéhez kötődik, miként a szántalp oldalába helyezett – családnév – bejegyzés is tükrözi.
A dorozsmai kocsi
A kocsi elnevezése utal a dél-alföldi kötődésre, melyet többféle szerepkörben alkalmaztak, így a piacra járásban – csirkét, pulykát vittek a kocsiderékban – épp úgy, mint a különböző közösségi eseményeken, például lakodalomkor, vagy családi látogatásokkor. Ez utóbbi alkalmával a betették a hátsóülést, amely hamar elegánsabb megjelenést tudott biztosítani a kocsinak és a rajta közlekedő embereknek is.
Kialakításában megfigyelhető a féderes alváz, azaz a rúgózás, mely a közlekedők kényelmét szolgálta (tehát jóval komfortosabb volt, mint a lőcsös fajta, ugyanis eleinte rugózat nélkül készültek, s alvázuk szinte teljesen azonos volt a szekérével.), valamint a kézi rögzítőfék és a vasrádlis fa kerék.
A dorozsmai kocsi míves vasalatával tűnik ki, jellemző az osztófa, a sűrű zápozás, a vállas, szépen vasalt lőcs.
A kiállított kocsik egyike a Pakai család tulajdona (sárga rácsozat, barna bőrülés), a másik a város tulajdona (zöld rácsozat).
Gyümölcsszállító platós kocsi
A teher és személyszállításra egyaránt használt laposkocsi (platóskocsit) városi fuvarozásra is használták, az ülések a kocsi elején rögzített, rugós, karfával és háttámlával ellátott stabil ülések voltak. A szépen díszített, esztétikus megmunkálás utal arra, hogy a járművet módosabb gazdák használták.
A kiállított kocsi Vass Ferenc (Szatymaz) tulajdona.