A kocsi könnyű jármű, melyet minden esetben ló húz. Szerkezetileg azonos a szekérrel, csak könnyebb, finomabb kidolgozású. A kocsikra általában jellemző, hogy finoman megmunkált fa alkatrészekből szerkesztették, és finom a vas alkatrészük is azért, hogy könnyűek, de ugyanakkor erősek is legyenek.
A kocsik különösen az Alföldön, a tanyavilágban terjedtek el, és a legtöbb változatuk is ott alakult ki. Ennek az a magyarázata, hogy a tanyák messze esnek a falvaktól, városoktól, hosszú lenne onnan a begyaloglás – idő sincs rá –, de a piacra és a saját szükségletre szállítandó áru is több annál, hogy azt háton vagy kari kosárban be lehetne cipelni. A kocsi tehát személyszállító és könnyű teherhordó eszköz.
Ma már kétségtelen tény, hogy a kocsi magyar találmány, helyesebben magyar kerékgyártó mesterek fejlesztették ki a szekér magyar változataiból. Az adatok egybehangzó tanúsága szerint a Komárom megyei Kocs falu – amely a Buda–Bécs közötti útvonal egyik állomása is volt – kézműves kisiparosai fejlesztették ki. A kocsinak a következő előnyös tulajdonságai voltak: nagy rakterület, amely képes volt befogadni három utast és a kocsist útipoggyászostul.
A hagyomány egy ideig úgy tartotta számon, hogy Mátyás király volt a kocsi feltalálója. Az igazság ebből csak annyi, hogy az ő uralkodása idején a már korábban is használt könnyű teherszállító szekérből alakult ki. Mátyás nagyon szorgalmazta a gyors teherszállítást és a nagy tömegű gyors személyszállítást, különösen amikor székhelyét Bécsbe tette át (1485-től). A király maga is szívesen használta a gyors kocsiszekeret, általában 100 ezer lépést (75 km) is megtett rajta naponta. A könnyű, gyors szekér azonban már ismert volt Mátyás előtt is. A jármű első okleveles említése 1267-ből való. Hogy ezt kocsinak is nevezték-e már akkor, nem tudjuk.
A kocsi alapvető felépítése
A paraszti kocsi alváza éppen úgy két részből: kocsielőből és kocsiutóból áll, mint a szekér szekérelőből és szekérutóból. Oldalait is négy lőcs tartja, bár vannak olyan változatai is (a Dunántúlon, a Kisalföldön, Csallóközben), amelyeknek csak hátul van két lőcsük, elöl pedig két erős rakoncájuk. A kerekei is azonosak a szekér kerekeivel, csak feltűnően magasak (az Alföldön) és vékonyak.
A Kárpát-medencében, az alföldi sík vidékeken mindenütt – az itt élő mindegyik népnél – megtalálható a kocsi valamelyik változata. Vidékenként nagyon sokféle a kocsiknak nemcsak a típusa, hanem neve is, pl.: bőrös kocsi, bricska, cséza, dorozsmai kocsi, egri kiskocsi, görbe oldalú kocsi, győri kocsi, hintó, homokfutó, kocsiszekér, kőrösi kocsi, lébényi kocsi, nagyatádi kocsi, nyírségi rövid kocsi, somorjai kocsi, szanyi kocsi, vásárhelyi kocsi stb. Ezek az elnevezések bizonyos helyi típusokat, különleges felszerelésű, eredetű, rendeltetésű járműveket jelentenek, de legtöbbször a típus készítési helyét vagy a személyt, akiről a kocsit elnevezték.
(In: Magyar néprajzi lexikon III. kötet; főszerk. Ortutay Gyula; Budapest, Akadémiai Kiadó)
A nagyatádi kocsi
A nagyatádi kocsi a kasos (körül-kasos), majd a bordás kocsi továbbfejlesztése volt. Ennek a kocsifajtának fejlődési szakaszai: cséza; bordázott fonású kocsi; faberakásos bordás kocsi; nagyatádi kocsi. A nagyatádi kocsi féderes, zárt rendszerű kocsi. Négy bőrüléssel készült, amelyeket a nagyobb stabilitás érdekében rögzítettek. Az ülésekből kettő elöl, kettő hátul helyezkedett el, s a hátsó ülést ki lehetett szerelni, ha szállításnál szükség volt rá.
Nagyatádi kocsit nem minden bognár tudott csinálni, mert megfelelő fára volt szükség hozzá. A zárt karosszériára a vasalást a kovács tette rá, ügyelve, hogy tiszta munkát végezzen. A Kerekek kétsorküllősek voltak; egyik küllő kijjebb, a másik beljebb állt, aminek jórészt esztétikai oka volt. Eleinte a betéteket zöldre, a rámát feketére festették, ezt váltotta fel a barna betétes, okkersárga rámás változat. A vasalás fekete volt.
A nagyatádi kocsikat az 1920-as években kezdték gyártani, s csak a jobb módúak használták, ezzel jártak a piacra, lakodalomba. Az 50-60-as években a kocsikat is be kellett adni a „közösbe”, ezért sokan elrejtették, s inkább nem használták. A 70-es években jött újra divatba, de akkor már csak a lakodalmi menet járműve volt.
Kiállításunkon több nagyatádi kocsi is szerepel, ami azért is van így, mert ez a kocsifajta makói eredetű, erre a tájra jellemző. A többségük Mórahalom város tulajdonát képezi, egy azonban Perényi János tulajdona: egy sárgára flóderozott, barna táblás csézakocsi, kocsilámpákkal, és barna műbőr ülésekkel.
Miért nagyatádi, ha makói?
A nagyatádi kocsi nevét Nagyatádi Szabó Istvánról kapta, aki földművelési miniszter volt akkoriban, s rendkívül népszerű a gazdák körében. A nagyatáder elnevezés Móra Ferenctől származik, aki publicisztikájában foglalkozott a témával.
A Makó néprajza című kötet közli a következő kis anekdotát az elnevezéssel kapcsolatban:
„1923. május 15-én Nagyatádi Szabó István (1863–1924) földművelési miniszter városunkba látogatott. A méntelep udvarán a tájfajta apaállatok megszemlélése alkalmával a körülötte csoportosult gazdáknak észrevételezte, hogy csudaszép fogatokat lát Makón. Az egyik gazdálkodó erre megjegyezte: „Nagyatádi kocsinak nevezték el ezeket a kocsikat a nem kisgazdák, Kegyelmes Uram! mert azt mondják, Kegyelmes Uram minisztersége segített ahhoz, hogy ilyen szép kocsikat szerezhettünk. A miniszter mosolygott, majd derülten így szólt: „Nem baj, ezért is vállalom a felelősséget, mert ne feledjék, hogy amikor a kisgazda egy szép kocsit tud csináltatni és csináltat is, akkor munkát is ad és bizonyos illő hasznot az iparosnak és kereskedőnek, aki ezt csinálja és árulja.”
(Forrás: Makói monográfia : 3. kötet Makó néprajza / főszerk. Tóth Ferenc)