A kovács elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mesterember. Régi magyar neve: vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, illetve foglalkoztak a vas előállításával. A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. sz.-ban több ágra is szakadt (kovács, lakatos, ötvös). A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkozik, szerepe egy község vagy táj életében jelentős. A mesterségnek különféle szakmai típusai alakultak ki, így van cigánykovács, uradalmi kovács vagy gépészkovács, községi vagy kommenciós kovács. Többnyire közülük kerültek ki a múlt század elejétől a paraszti munkaeszközöket újító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott, volt, aki baromorvosi iskolát végzett. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, az üllőket, fujtatókat manufaktúrákban vásárolták. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem fűződik. A kovácsműhelyek, de különösen színszerű előterük a falusi műhelyek legtöbbjéhez hasonlóan a mesterség igényeinek kielégítése mellett sajátos társadalmi funkciót is betöltöttek, hiszen a munkára várakozók s az arra járók találkozóhelyeként, mint a közélet, a közösségi kérdések megbeszélésének helyei, kitüntetett szerepük volt.
(Forrás: Magyar Néprajzi lexikon. – Bp: Akadémiai K., 1977-1988.)
A hagyományos kovácsműhelyek elengedhetetlen berendezése a kovácstűzhely, amelyet szénnel fűtöttek; s a fújtató, amit a tűz élesztésére használtak. Ezen kívül nélkülözhetetlen a kovács munkájához az acélból készült, körülbelül 100 kg-os üllő. Kétféle üllő terjedt el, a német – úgynevezett egyszarvú – és a francia – úgynevezett kétszarvú üllő. A kéziszerszámokat a kovács saját magának készítette el, ilyenek a különféle tűzifogók, amivel a megmunkálni kívánt forró vasdarabot fogják meg.
Fontosak még a legkülönfélébb méretű és alakú kalapácsok: a kézi kalapács, a ráverő kalapács, a haránt nagykalapács. A kovács inkább a kézi kalapácsot használja iránymutatásul, a segédje – a ráverő – pedig a ráverő kalapácsot, ami sokkal nagyobb s nehezebb. Ezeken kívül, különböző satukat, lyukasztókat, vágókat használnak.
A kézi kovácsolás műveletei a nyújtás, szélesítés, hegyezés, duzzasztás vagy zömítés, alakképzés, vállazás, áttolás, hajlítás, csavarás, erezés, kötés. A tűzhelyben felhevített fémdarabot a kovács addig formázza, amíg a kívánt eszközt megkapja.
A szerszámok művészi használatán kívül a mesterek pontosan ismerik a fémek különféle tulajdonságait. A tartós végeredmény érdekében, edzeni és hőkezelni kell a fémet, különösen a használati tárgyak, szerszámok, kések esetén. Ha ez elmarad vagy rosszul kerül kivitelezésre, akkor az adott eszköz rövid életű lesz. Hamar elreped, törik vagy kicsorbul.
Évszázadokon át a kovácsmesterek állították elő a kéziszerszámokat, a saját kovács szerszámaikat is, a háztartási eszközöket, a gazdasági szerszámokat, a mezőgazdasághoz szükséges dolgokat, a szögeket, a kapát, az ekét. A kovácsműhelyekből kerültek ki a fegyverek és a páncélok, de a dísztárgyak is.
https://www.szerszamos-lada.hu/a-kovacsmuhely-es-a-kovacs-szerszamok/
Mórahalom ismert kovácsmesterei voltak: id. Varga Mihály, Hódi János, Hajdú Imre, Szűcs Simon, Tóth János, Zádori Lajos, ifj. Varga Mihály, Balogh Lajos.
Lőcsös- és fédereskocsi-festő: Csonka György
A mórahalmi műhelyekbe is patkoltatni, vasaltatni, kocsit javíttatni jöttek. A nehéz, verítékes munkában néha a családtagok segítettek, ha más segéd nem volt. S bár ez igen kemény munkát jelentett, mégis jó szívvel emlékeznek rá gyermekkorukból a régi mesterek unokái, és szívesen emlékeznek a jól ismert „mesékre”:
„De a lónak a patáit igen rendbe kell tartani, jegyezd meg fiam, a köröm, ha benő, nem megy a ló, fáj a lába, sántít. A jó kovács az rendbe rakta a ló lábát, és az meg is hálálta. Le kellett reszelni, le kellett darabolni az elnőtt körmöt, és a patkót pontosan odailleszteni a patára. A méret az nagyon fontos volt, meg az, hogy mit csinál a ló. Szánt, vagy kocsit húz. Fiam, ez a tudomány, ez a mesterség!”