Legendárium

 

Bármily fiatal is a település, azért múltja így is van. A múltnak meghatározó eleme a történelem, ami többek között évszámokról szól, alátámasztható eseményekről, összefüggésekről és olyan emberekről, illetve történésekről akik, és amelyek meghatározták és alakították a fejlődés vagy haladás irányvonalait. Ha a múltnak ez a része – tehát a bizonyítható, kézzel fogható történelem – az agyhoz és a tiszta gondolkodáshoz köthető, akkor azt is elmondhatjuk, hogy a szívhez pedig mindazok az apró legendák, kis történetek tartoznak, amelyek talán úgy voltak, talán nem egészen úgy, de mindenképpen megmelengetik a szívünket, hiszen közösségünk számára fontos értékeket, emlékeket jelentenek. Őrizzük meg eme apró emlékeket, amiket olykor talán az idő is megszépít, emlékezzünk jellegzetes figurákra, és meséljünk róluk a gyermekeinknek. Történelmünk eme vonulatai is igen fontosak s értékesek, hiszen az is sokat elárul rólunk, hogy kikre és hogyan emlékszünk.

Az alábbi közlések a Magyar Istvánné által szerkesztett Mórahalmi Kalendáriumokból származnak, az idézetek pontos lelőhelyeit természetesen minden alkalommal feltüntetjük.

Cukros Mariska néni – „Hálásan megköszönöm.”

Kicsi, madárcsontú, madárarcú asszonyka, mindig sötét ruhában és sötét fejkendőben. Kedves, halk szavú, kevésbeszédű, szolgálatkész, szelíd ember.

Cukorkát árult. Ott volt a piacon, a mozi előcsarnokában, vasárnapi nagymise idején a templom előtt, este a bálban és mindenhol, ahol az emberek nagyobb számban megfordultak. Cukorkás kézikocsiját maga után húzva találkozhattunk vele a régi Szeged- Alsóközpont, majd a későbbi Mórahalom utcáin, közterein, szórakozóhelyein. Idősebb korában a bölcsődéhez közeli lakásának ablakában árusította a cukorkát. Ó, ez remek hely volt! A bölcsődéből hazafelé jövet sokszor meg kellett állni a kicsiknek egy-egy sportszeletet, gránitkockát, vagy dunakavicsot venni. Egyszerű kedvességét jól érzékelteti, hogy ha vettél tőle valamit, mindig ezekkel a szavakkal nyugtázta a vásárlást: „Hálásan megköszönöm.”

Tőle vették a cukrot a nagyszülők az unokáiknak és az akkori unokák a gyerekeiknek. Generációk ismerték és szerették őt, közel ötven éven át hozzátartozott településünk mindennapjaihoz. De csak a közelebbi ismerősei tudták, hogy özvegy Novák Sándorné volt a valódi neve. (Férje Novák Sándor cipész volt, aki a 30-as évek elején az Iparoskörben színjátszással foglalkozott.)

Leszekúr„Leszek”  Úr, a falu Figarója – Veszek motrot és leszek úr.”

Sebők Papp Mihály volt a becsületes neve, és mindenki ismerte a faluban – gyerekek, középkorúak és idősebbek egyaránt. Olyan jellegzetes, különc figura volt ő, hogy nem is egy, de vagy háromféle becenévvel illeték.

A Figaró becenév foglalkozásából fakadóan ragadt rá, mivel borbélyként tevékenykedett, de nem is akármilyen borbélyként: A férfiak tudták róla, hogy nagyon szeret beszélgetni, s vendégeivel mindig nagyon kedves is volt. Hajvágás közben meg- megállt s a jobb kommunikáció érdekében szembeállt a vendéggel és hosszan mesélte első világháborús élményeit. Szavainak, az ollónak a fésűhöz ütögetésével adott nyomatékot. Természetesen így nem haladt a nyiratkozás. Akinek sietős dolga volt, az meggondolta, hogy máskor is ide jöjjön-e szépítkezni.

Ő maga romantikus frizurát viselt, mindig be volt fésülve kerekre és vastagon volt olajozva. Púderozta magát. Magas, keménynyakú inget viselt és pepita kabátot. Az első világháború után varratott magának egy díszmagyar ruhát, az akkori divatnak megfelelően, és a nagyobb – főként nemzeti – ünnepeken beleöltözött. A díszes ruha megmaradt, most a Helytörténeti Múzeum érdekes és értékes kiállítási darabja – legalábbis fotón. Egy darabig e ruha miatt emlegették úgy, hogy „Kossuth-betyár”.

S hogy miért hívta mindenki „Leszek úrnak”? Közszájon forgott egy mondása, amely állítólag így szólt: „Nem iszok, nem dohányzok, eladom a sárga lovamat, veszek motrot és leszek úr.” Nem ellenőrizhető ma már, hogy a mondat hogyan hangzott el, de az utókor számára így maradt fenn. Valóban volt egy kismotorja, amely az akkori időkben megkülönböztette őt azoktól az emberektől, akik biciklin jártak. Viszonylag magas kort ért meg, a 19. század vége felé született és az 1960-as években hunyt el 72 éves korában.

Szelgrád bácsi

Szelgrád János fiatal kereskedő volt, amikor az 1940-es években Mórahalomra került édesanyjával, és két nővérével. Az úgynevezett Becő boltot bérelték, ami a Barmos iskolával szemben volt, abban a sarki házban, amit aztán Dants László isokla igazgató vásárolt meg, s aki után ma Dants-házként emlegetjük.

Igazi, vérbeli kereskedő volt, fantasztikus lendülettel megáldva, s boltjában nem lehetett olyat kérni, amit meg ne kaptunk volna – mert ha épp akkor nem volt valami, Szelgrád bácsi másnapra beszerezte. Nagyon jó érzékkel, ügyesen végezte a munkáját. A vevő neki mindig szent volt. Ő köszönt előre a vevőnek a „Kezit csókolom!”-mal, a „Jó napot!”-tal, vagy az „Üdvözlöm!”-mel. A szakmájában még nyugdíjas kora után is munkát vállalt.

Mindegy volt, hová veti a sors: Saját üzlet bérelt helyen, vagy a szövetkezeti áruház vezetőjeként, alkalmazottként esetleg helyettesítőként itt-ott, vagy éppen a saját boltjában. Ő mindig, mindenhol azt nézte, hogy vevői hozzájussanak a szükséges áruhoz.

Szelgrád bácsi korát meghazudtolóan fiatalos ember volt, de egy különös betegség folytán egyik napról a másikra, körülbelül 70-75 éves korában halt meg Mórahalmon.

Kószó Dezső

Dezső bácsi neve Mórahalmon több szempontból legendás. Műszaki kereskedése volt, és kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezett az egész ország területén. Raktára a Szegedi úton állt, a Szent László parkkal szemközt, az áruház tőszomszédságában. Az ügyes vállalkozó tehetségét mi sem bizonyíthatja jobban, mint az, hogy nem okozott gondot neki támogatni a várost az úszómedence építésében, bár ez nem csak tehetsége mellett érvel, hanem nagylelkűsége és közösségi érzülete mellett is. Ugyancsak ő volt az, aki tulajdonosként kitakaríttatta és átalakíttatta a Madarász-tavat, amely azóta halastóként működik.

Sipeki Balás Margit, az első óvónő

Alsótanyaközpont első óvónője 1888-ban az erdélyi Tasnádszántón (Szilágyság) született. A család Trianon után jött Magyarországra. Négyen voltak lánytestvérek, valamennyien diplomát szereztek, pedagógusok lettek. Margit néni az apácáknál tanult, és 1938 júniusában indította az első óvodát úgy, hogy házról házra gyűjtötte össze a gyerekeket. Az óvoda épülete a mai Honvéd utca 7. szám alatt állt.

Kedves, segítőkész, a gyerekeket nagyon szerető embernek ismerték. Szabadidejében kézimunkázott, és kitűnően főzött. Saját kézírású gazdag receptgyűjteményét még életében Mucsiné Margó néninek ajándékozta. (A receptek száma eléri az 500-at, plusz a hadiételek.) Nagyon szerette a virágokat, kertjében magasra nőtt az a fenyő, amelyet magonc korában hozott a Hargitáról.

Bérlakása a Táncsics utcában volt, 1942-ben ment nyugdíjba, az óvodában Szerényi Jutka néni követte. Vasdiplomáját a ’70-es években az óvodában vette át. 1979-ben halt meg.

Engi Tüdő Vince

Szeged – alsótanyán, a Bojárhalom közelében a századfordulón élt és működött Engi Tüdő Vince gyógyító és „szentember”. 1901-től vezetett részletes betegnaplót. A 150 oldalnyi vaskos feljegyzés felsorolja mindazok nevét és származási helyét, akik bajukban hozzá fordultak orvoslásért.

Dr. Sávai János professzor, aki egy püspöki levéltárban talált rá a naplóra így fogalmaz: Engi Tüdő Vince nem kuruzsló. Ez az ember lényegesen többet tesz. Mert a gyógyulásért végzendő jámborsági feladatok sorát adja a hozzá segítségért fordulóknak: szinte hihetetlen mennyiségű imádságot, mellyel megtanulhatják lelküket istenhez emelni; segít felszítani bennük a reményt és a mások felé fordulást. Archaikus imáinak különleges értéke abban van, hogy az egyszerű imádság kötelével biztos fogódzót ad a szenvedésben már szinte elmerülő társának. A lélek belső szabadságára vezet…

E szentember katolikus, írni-olvasni tudó törpebirtokos paraszt volt, akihez negyven kilométeres körzetből jártak több éve szenvedő katolikusok, gyógyulásért penitenciát (jóvátétel, bűnhődés), böjtöt, alamizsnálkodást vállalva. Grynaeus Tamás közlése szerint:A gyógyulást Tüdő Vince Istennek és a hitnek tulajdonította, magát csak eszköznek tartotta. Ellenszolgáltatást soha nem kért – ajándékot elfogadott. Diagnózisai és egyéb gyógymódjai a korabeli hagyományos paraszti szemléletnek – világképnek megfelelőek voltak…

Messzi Imriske

Móra Ferenc egyik írásában emlékezik meg róla, amely a Levél Messzi Imriskének címet viseli. 1896-ban született, és egy öttömösi bálon kitört viszálykodás során megölték, igen fiatal volt még ekkor. Az életéről szóló leírások egybehangzóan hangsúlyozzák, hogy nem mindennapi érzéke volt a gépekhez, technikához. Állítólag az egyik alkalommal, amikor apjával a városban jártak épp déltájt leállt egy cséplőgép, s míg a kezelői étkeztek, addig Imriske gondolt egyet, és a gép testébe bújt. Mikor aztán kijött belőle, megcsinálta ugyanazt fából, de úgy hogy még működött is. Ezt követően kezdte el az édesapja taníttatni, hiszen hamar kiderült, hogy nem földön dolgozó sorsa érdemes a gyermek. Ha szeretnéd tudni, hogy ismerkedett meg vele Móra Ferenc, olvasd el ezt a róla szóló, olykor igen vicces írást, amit ezen a linken találsz.