Képíró

Tóth Menyhért, a képíró

Nem tudom, tudtad-e, hogy Mórahalom is büszkélkedhet nemzetközi hírű festőművésszel. Tóth Menyhért neve nem olyan közismert, mint Munkácsy Mihályé, pedig művészete a legnagyobbak közé emeli őt.Itt született nálunk, 1904. január 04-én, és bizonyos értelemben velünk is maradt. Hogy miért mondom ezt? Mert ízig-vérig homoki ember volt ő, aki azoknak az értékeknek mentén élte az életét, amelyeket az itteniek is fontosnak tartanak: munka, család, becsület, kitartás, az otthon és a föld szeretete.

 

Apja kapás vincellér volt, egyszerű, kétkezi munkával élő ember. A család Tóth Menyhért születésekor Mórahalmon lakott, mert az édesapa a Gerle család alkalmazásában állt, s ott laktak a Gerle kúria udvarán álló kis házban, amit sajnos ma már nem láthatunk. Fiát taníttatta, és támogatta azon az úton, amit választott magának. Ez akkoriban nem volt megszokott dolog. A szegény ember fiának korán munkába kellett állnia. Így ír Tóth Menyhért az édesapjáról egy versében: „Apámmeseóriás volt.Mély vízen híd, párkány,Lába előtt hevert a hétfejű sárkány.Fákat oltott.Védője rügynek, virágnak,jó bort álmodott a világnak…Nyíló virágkehely a két kérges tenyér,benne édes gyümölcs és az ízes kenyér…Utamat, ha járomvagy ha szólít apámvezet ez a két kézvezet édesapám.”

 

Anyja egyszerű parasztasszony, aki gyötrődve nézte fia küzdelmét az élettel, és nemigen látta, hogy a fia boldogulást találna magának a képeivel. A köztük lévő szeretett ragyog fel Menyus bácsi emlékező szavaiban: „Anyám, szegény, a kútba akart ugrani miattam, s volt úgy is egyszer, hogy leköpte a képem, amikor kapálni sürgetett, én meg csak nem tudtam otthagyni az állványt… Egyszerű asszony volt, nem tehetett róla. Hanem amikor ezek uszították ellenem folyvást, hallgatta, hallgatta, nézte őket, majd átlátva rajtuk, csak ennyit kérdezett: ártott nektek a fiam?”

 

A sors mostohán bánt vele, de ő nem hagyta magát. Végigment az úton, amin elindult, hiába állta útját betegség, vagy lenézés, vagy meg nem értettség. Optimista volt: . „Az apró örömökön szerzett csendes derű birtokában válik megalázhatatlanná az ember méltósága a legmostohább sorsban, cudar helyzetekben is.” Tizennégy éves korától – az első világháború idején – négy éven át kisbéres volt. Édesapja helyett dolgozott, akit behívtak katonának. Nehéz, erejét meghaladó munkát bíztak rá, és nevették, amikor nem bírta. „Egy dolog segített csak: nem hittem el, hogy igazában ilyen az ember. Hogy ilyenek, mint akik rosszul bántak velem. Tudtam, hogy valahol másutt jók. Meg kéne azt keresni.” Ekkoriban tört rá a gümőkór, amelyből felgyógyult ugyan, de a betegség súlyos nyomokat hagyott rajta. Szobafestő inasként Kalocsán mint segéd, részt vett a foktői templom festésében, lába azonban annyira elfázott az állványon, hogy évekig tartó eredménytelen kezelés után – alig húszéves korában – jobb lábát amputálni kellett. „Talán ez az esemény volt végleg döntő életemben: létrázáshoz nem voltam alkalmas amputált féllábbal … Nagyon furcsán hangzik, de nagy öröm vett rajtam erőt, hogy most már a kedvem szerint való rajzolásért és festésért nem köthet belém senki.” Folyton a határokat próbálgatta: ég és föld, valóság és képzelet. „Apró gyerek korom szinte egyetlen mese volt és csodálkozás.” Alig 3 éves volt, amikor Mórahalmon első ízben lépte át a földet az égtől, a valóságot a képzelettől elválasztó küszöböt egy játéksárkány jóvoltából. Édesapja kapásvincellér volt ekkoriban egy ügyvédembernél, s annak a házában a fehér tornácon várt röptére a mesebeli lény. Ezt fogták be a házikisasszonyok egy kicsi szekérbe, s abba ültették a még annál is kisebb Menyhértet. Amikor a táltos a magasban szelet fogott, s az istránggal meg-megrángatta a kocsit, ő szinte beleszédült a képzelt iramba.

Tanult ember volt, és tudatos festő.

Apja ábécés könyvet vett neki, amikor 4 éves volt, és beíratta az iskolába.

„Ez érdekes, hogy egy parasztkoponyában ez megszülethessen! Nem munkára fogott, hanem könyvet vett.”

1929 őszén vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Nehéz évek voltak, de kitartott. Csak akkor hagyott ki egy évet, amikor kedves mesterét, Vaszaryt, nyugdíjba küldték. 1935-ben fejezte be tanulmányait.

„Csakis felfegyverkezve, az esztétikai és szellemi minőség vértezetében foghatok ecsetet.”

Mindenkit szeretett, mindent csodált, csak önmagához volt szigorú.

„Megszólalni csak igényesen – vagy sehogy!”

Szeretett a dolgok végére járni, és tisztán látni.

A kutató-alkotó emberre vall a következő történet. Arra lettek figyelmesek a Tóth Menyhérték felé közlekedő emberek, hogy Menyus dünnyög magában és fél napja ás egy viszonylag hosszú és mély árkot. Amikor megkérdezték tőle, mit ás, válaszából az derült ki, végére akar járni annak a titoknak, hogy milyen hosszú is a tarack szára.
Amikor Pestről hazatért, művészi pályájának első évtizedét meditációval, önvizsgálattal, útkereséssel töltötte.

„Tudom-e okát

az örömömnek

értékét felmértem-e

a gyönyöröknek?

Ezerarcú magamnak

tudok-e hinni.

Muszáj poharamat

fenékig kiinni?

Miért sírok titokban

miért nem török ki szitokban?

Van-e fegyverem,

s ha van,

miért tartom tokban?

Nem tudom, vagyok-e,

s miért vagyok,

ha vagyok?

Van nekem lelkem is,

de gyámoltalan vagyok.”

Főiskolai évei alatt nagy hatást gyakoroltak rá Bicsérdi Béla tanai, és ő is áttért a vegetarianizmusra, melynek egy elég szélsőséges változatát választotta. Sok történet maradt fenn étkezési szokásairól, a fokhagymával teleszórt diós laskától, a liszttel vegyített meggyig. Egyik derűt kiváltó esetét Á. Szabó János újságíró is lejegyezte:

Amikor Székesfehérvárott egy kiállítását követően ebédelni mentek, a Belesnek nevezett étteremben lemondóan félretolta az étlapot és közölte Kovács Péter művészettörténésszel, hogy sajnos ő 1930 óta vegetáriánus, itt semmit sem tud enni. Majd kért egy rántott sertésbordát, jó étvággyal befalatozta, miközben egyre fejtegette a vegetarianizmus előnyeit. Ez a történet tréfás anekdotának tűnhet, de Tóth Menyhértre mélyen jellemző. Hitt, vallott valamit, de az igazság megközelítésének az övével ellentétes útját sem tartotta lehetetlennek.

Festő volt, aki elsősorban ember, s ember volt, aki elsősorban festő … A felismerés, hogy embersége nem választható el a művészi látásmódjától, egy igen szilárd alkotói magatartást alakított ki benne. „Azt mondja minap az egyik ifjabb kolléga – nem is rossz festő, sőt igen tehetséges – hogy az ő végső célja: az önmegvalósítás. Hát ez csakugyan több a látható dolgok megörökítésénél. S ha úgy érti, mint mondja is, hogy a legtöbbet adja abból, amire képes – hát ez igen! Ez kötelessége önmaga iránt. De aztán! Hogy mit kezd vele? Hát tekintse eszköznek, ne célnak azt, amire képes! Ne érje be azzal, hogy az ablak tiszta … Nyissa ki! Az a párkány, az lehet küszöb is!” A küszöb a kilépés az egyén látó- és érdekköréből a nagyobb viszonylatokba, az egyediből az általánosba. Pályájának nehéz feladata, leckéje volt élete sorsfordító élményein – küszöbein – túljutva rálelni a tágabb összefüggésekre, és az ezeknek megjelenítésére alkalmas formákra. „Ha fekszem nem vagyok ha alszom élek ha dolgozom égek sohasem vagyok magam … munkám fényima.” Bolondnak tartották, pedig csak elhivatott volt. „Mandzsettás társaim gúnyoltak, sánta paraszt gyereknek, bolondnak tartottak. De valami belső kényszer azt mondta: hallgass! Minden marhaságra ne szólj! És akkor hetekre, hónapokra elhallgattam.”

Nem volt sértődékeny, és tettei, valamint a többi ember iránti érzései nem függtek soha attól, hogy miként bántak vele.

Falun élte le az életét. Miskén paprikát és majorannát termesztett, ebből tartotta el magát, és vette meg a festéshez szükséges kellékeket, anyagokat. A falubeliek nemigen értették meg, de ő nem vette zokon tőlük. „Én valahogy mindig csak adni akartam. Az erre való hajlandóság nem függ a befogadás mértékétől. Mondjuk itt szétnézek a faluban … Hát ezek az én paraszt embertársaim mindig nagyon agyon voltak gyötörve munkával, és akkor én követeljem, hogy engem értsenek meg? Hát én ezt nem kívánhatom. És egyszer mégis kaptam egy igazi, nagy ajándékot az egyik szomszédomtól. Ott állok egy este a konyhában és festek. Bejön az egyik szomszéd, én mondom neki, hogy ezen a képen dolgozom, kezdek neki beszélni a munkámról. Erre nagyon határozottan azt mondja: Hallgass! Na mondom magamban, egy hete nem láttuk egymást, most meg azt mondja, hallgass – hát jól van, nem szólok. De azért nem bírtam ki soká. – Mért mondod édes komám, hogy hallgassak, hát én, hogy ezt csinálom, attól még szeretnék veled beszélgetni. – Hallgass! – mondja. – tudom, hogy zavar az, ha én beszélek. Én csak azért jöttem, hogy nem történt-e veled valami baj, nem láttunk napok óta. Tudod, én hatökör vagyok ahhoz, amit te festesz, de hát a földedet ellátod, megkapálod a paprikádat, mindent megcsinálsz úgy, ahogy én, de utána, amikor én már alszom, te még égeted a villanyt és csinálod ezt … Hát még ha nem is értem, tudom, hogy ez nem bolondság. Biztos, hogy ez nagyon komoly dolog. Én megyek, és te csak csináld tovább.

Hát engem ez úgy meghatott, hogy jobb kritikát nem is kívánok. Hogy azt mondta, hogy ez nem bolondság. Csakhogy nem érti még. Majd csak megérti ő is, ugye?”

Valóban, az ő képeit nehéz megérteni, mert amit fest, abban több van, mint amit a szemünkkel látunk. Parasztok című képéről így ír: „Nem tűrik az alacsony falusi mennyezetet, szabadok! Nemcsak szabad térben mozognak, de a földjeiken állnak! Nem szoríthatom be a fejük búbját a képkeretbe, mert nem ott a határuk – de széltiben sem, mert sorsuk végtelen. És lefelé sem, mert a lábuk a föld felszíne alatt, a talajban gyökérzik. Nincs akkora fal, amit szét ne feszítenének –  és ez akkor is ki kell derüljön, ha csak húsz centisre festeném a képet. A nagyság az arányban és a valódiságban van – ez megsemmisíti a hamisat, és a kicsinyeset.”

Szerette az embereket, akik körülvették, és szerette a földet, ahol élt. A magyarok nagyjai közül sokan külföldön találtak megbecsülésre. Ki tudja – talán ő is sikeresebb lett volna, ha háta mögött hagy mindent. De maradt. „Ha valaki idejön külföldről, azt mondja: ilyet látok én otthon is. De hol van az, amelyiknek olyan íze van, hogy csak itt van? Csak magyar. Hát ezt akartam én egész életemben elfogni. És nekem ebben a föld segített mindig. Én fiatal korom óta elvégeztem mindig a földi munkát, és utána festettem. Ma is így van. Nem teszek különbséget a kétféle munka között. Ha a földön dolgozom, úgy érzem, szeretem a növényt, amit kapálok, gondozok, segítem, hogy felnőjön és kiteljesedjen, segítem a teljes élet felé!”

Hiszen az ő élete is csak így lehetett teljes: „Kell a föld a talpam alá, hogy a helyemen legyek!”

Adni akart valamit a világnak: nem az utókorra hagyni valamit, hanem csak úgy: adni. A festészettel, a tetteivel.

„Kedves barátom!

Szeretném Néked átadni

Édes meséknek megmaradó ízét.

Az életed az én életem,

Az örömöm a Te örömöd legyen.

Ládd a kövek nyugalmát,

Fák csendje öntözi a lélek talaját.

A test jaját számolják valahol,

akod már épül a valóság kertjében.”

Nyitott volt az emberek felé, mindig várta, hogy valaki megszólítsa.

1961 nyarán jut el először a tokaji művésztelepre, ahol is megérkezése másnapján kivonult a hídra önarcképet festeni. Egy vihar azonban bezavarta a híd alá. Ő elfogadta az új feltételt, s  mint védett, biztos, s egyben központi helyen a művésztelep három hete alatt ott is maradt és festette az önarcképét. Erre biztosan a magány szeretete is indította, de a hely arra is alkalmas volt, hogy aki akarja, odamenjen, megszólíthassa.

Soká váratott magára a nagy szerelem.

A tokaji művésztelepen ismerte meg Lándori Angélát is, akit feleségül vett. 63 éves koráig őrizte meg agglegény státuszát, ám akkor ketten is versengtek érte. Hoffman Lenke festőművész, akihez Menyust éveken keresztül gyengéd barátság kötötte, és Lándori Angéla festőművész személyében. Menyusnál döntetlenre állt a meccs, s azt mondotta: döntse el Lenkuci és Angyalka, hogy ő kit vegyen feleségül. Végül is Angélával a tokaji művésztelepen megállapodtak, hogy másnap 3 órakor elmennek a templomba. Csupán az időpont egyeztetése bizonyult pontatlannak, mert Menyus hajnali 3 órára, Angéla délután 3 órára gondolt.

Eredeti volt. Olyan, amilyen senki más.

Sokoldalú.

Tisztaszívű.

Elszánt.

Kitartó.

Zseniális.

Erősnek és magabiztosnak kellett lennie, hiszen hogyan másképpen tudott volna megmaradni azon az ösvényen, amelyet kinézett magának, anélkül, hogy azt az ösvényt bárki más látta volna rajta kívül.

„Ég, föld

Megáll egymagában

Velem szökik virágba

Fölfordulok, azt sem bánom:

Életem túl van a halálon.”

Mórahalmon kiállítása 1979-ben volt, ahol ő is jelen volt még. Akkor adományozta oda egyik képét a könyvtárnak Csendélet címmel. A városi könyvtár 1992-ben vette fel a nevét.