A szoba az 1930-40-es évek lakókörülményeit tükrözi, a polgárosodó középréteg környezete. Őrzi a tiszta szoba egyes jellegzetességeit, de a bútorok inkább a polgári élet kellékei közé tartoznak.
Hit és kereszténység a mindennapokban
A falusi vagy tanyai ház tiszta szobájának szíve a szent sarok volt. Eredetileg csakis a szertartásos cselekmények, jelentős családi események (pl. leánykérés), ünnepi étkezések részére volt fenntartva. Itt a szentsarokban volt a házi szentély, szentképek, szobrok és az utóbbiakat befogadó Mária-ház formájában. Ide kerültek a 19. sz. második felétől a politikai nyomatok, főként Kossuth Lajos és a szabadságharc szereplőinek képe. Általában itt kaptak helyet a családi fényképek, bár volt olyan vidék, ahol éppen a szentsarok jellegével összeegyeztethetetlennek tartották ezt és a szoba más falszakaszain helyezték el őket. A szentsarokban kapott állandó helyet a magas és viszonylag nagy méretű étkező asztal, a fal mentén karos paddal, s vele szemben az asztal túloldalán székekkel.
(In: Magyar néprajzi lexikon IV. kötet; főszerk. Ortutay Gyula; Budapest, Akadémiai Kiadó)
Nálunk a vallásosságra a vitrinben elhelyezett kiadványok utalnak, amelyek a Szent István Társulat gondozásában jelentek meg. Témájukat tekintve oktató jellegű könyv, imakönyv, és pasztoráció (lelki gondozás) lelhető fel köztük. Fontos része volt a szoba díszítésében a szent képeknek és a feszületnek is, de a hímzett terítők, falvédők mintája is gyakran vallásos tartalmú volt.
Textilkultúra
A párnákon lyuk hímzéses huzatot láthatunk. A lyukhímzés (madeira) lényege, hogy az anyagba körbeférceléssel előhúzott lyukakat szúrunk, s apró, szoros szegőöltésekkel varrjuk őket körbe. Ezt a technikát Madeira szigetéről nevezték el, hiszen ott sok kiváló minőségű lyukhímzést készítettek.
Az ágyon szövött ágytakaró látható, amely a 70-es években már igen elterjedt volt, – emlékezhetünk rá nagyanyáink, dédanyáink otthonából, hagyatékából. Ám valószínű, hogy már a II. világháború előtti időszakban is megjelentek, és nem csak a hálószobákban, hanem asztalterítőként is.
Rongyszőnyeg – tarka rongycsíkokból szőtt pokróc, színes gyári kelmével szegve. A szövéshez általában kender (csepű) fonalat használnak, régebben gyapjút is. A magyar parasztságnál leginkább az ágynemű kiegészítésére alkalmazták, elsősorban szegényebb viszonyok között: szalmatakarónak, a lepedőt védő felső lepedőnek, szobabeli pótágyon vagy istállóban lepedőnek és takaróként. Használatos volt lócatakaró szerepben is és kocsitakarónak, lópokrócnak. A rongyszövést a gyári eredetű textíliák elterjedését követően, a tönkrement ruhanemű hasznosítására találták ki. 1838 körül Angliában merült fel elsőként a használatból kikerült öreg textíliák újraszövésének a gondolata. Rongypokrócra az első ismert magyar adat 1872-ből az erdélyi Udvarhelyszékből való, de a 19. sz. második felében szoknya és kötény is készült rongyszőttesből. Idővel, de nagyobb tételben csak a 20. sz.-ban eladásra is készült rongypokróc, amit kispolgári lakásokba főként szőnyegpótlónak vettek. Ennek nyomán honosodott meg a századfordulón, elsősorban lepadlózott parasztházakban a rongyszőnyeg (Erdélyben fancsikaszőnyeg, házföldszőnyeg). – A korábbi rongypokrócokon csupán a színek váltakozására ügyeltek, a sávok szabálytalanok. Majd általánossá vált a sávok arányosítása és a színek ritmikus ismétlése. A 20. sz.-ban jött divatba egyes készítőhelyeken a szövött szőnyegek nyomán kialakított csillagos és egyéb mintázás. Az erőteljesebb színhatás érdekében lépett fel ezzel párhuzamosan a felhasznált rongy festése.
(In: Magyar néprajzi lexikon IV. kötet; főszerk. Ortutay Gyula; Budapest, Akadémiai Kiadó)
Horgolt csipketerítők: A ma horgolásként ismert technika nem régi, a XIX. században kezdték alkalmazni. A magyar népművészetben újkeletű, javarészt a rececsipkét váltotta fel. Sok magyar vidéken készítettek horgolt textíliákat, de igazán egyedi csipkét csak a mezőkövesdi matyók tudtak kialakítani. A kiállításunkon szereplő fehér csipketerítők többsége az 1970-es és 1980-as években készültek.
(In: Magyar néprajzi lexikon II. kötet; főszerk. Ortutay Gyula; Budapest, Akadémiai Kiadó)
Népviselet: A szegedi tanyavilág népviselete mindig őrizte és visszatükrözte a Város öltözködési hagyományait, konvencióit. Ez természetes, hiszen a tanyák népe a Városból vándorolt ki, így rokonsági, gazdasági, művelődési, ízlésbéli kapcsolatai ide kötötték. A paraszti önellátás klasszikus készsége már az 1850-es évektől teljesen eltűnt az öltözködési kultúrában, vásárolják, vagy varratják az öltözéküket, bár a maguk ízlése szerint. Ez azért nem csoda, mert a Szeged környéki népek ugyan őrzik még a hagyományos paraszti életformát, de már ekkor a piacra termelnek, s részben onnan is vásárolnak.
A pusztai népeknél a vászonviselet, a gyolcsból, és kikészített állatbőrből készült ruhanemű volt jellemző. A posztóviselet csak az 1800-as évek közepén kezd terjedni, főként a jómódú juhászok körében.
Nyáron ingben, gatyában, bocskorban, nagyszélű kalapban dolgozott a parasztember, télen a báránybőr-sapka, a suba, s a csizma kellett a nagy hidegben.
(Forrás: Bálint Sándor: A szegedi nép. – Bp. : Gondolat, 1968.)
A bemutatott női viselet kékfestő vászon anyagból készült. A kékfestés már a 18. században megjelent Magyarországon, s ezután gyorsan és széleskörben terjedt el. A 19. században már a vidéki műhelyek figyelembe vették a helyi igényeket, alkalmazkodtak az ízléshez és a helyi hagyományokhoz.
(Forrás: Magyar néprajz III. kötet: Kézművesség. – Bp. : Akadémiai Kiadó, 1988-2002.)