Mátyás király Gömörben című regénk szerint Mátyás azt mondta az uraknak: „Lássátok, elgondoltam már én sokszor, mi minden tudománya van az együgyű parasztnak. Tudja, mikor kell szántani, mikor kell vetni, mikor kell aratni. Megőrli a föld termésit, kenyeret süt belőle. Tudja, mire jó a mezőnek füve, virágja. Tudja a csillagok járását, idő fordulását. Érti az állattal való bánást.”
No, csak arra akarok kilyukadni, hogy bizony ez komoly mesterség, amihez szintúgy érteni kell, mint akármelyik másikhoz. S Mórahalom környékén mindig gazdálkodással – állattartással és növénytermesztéssel foglalkoztak az emberek, s ebből éltek meg. Ez a környék, ez a talaj bizony nem könnyítette meg soha ezt a sorsot.
Az alapvető terménye a gabona volt, főleg rozsot, búzát, árpát, zabot és kölest vetettek. A homokon a rozs terem meg a legjobban. Búzát csak a laposabb területekre vetettek. A rozsot korán elvetették, úgy tartották, hogy annak Kisasszonyra (szeptember 8.) zöldellni kell. A búzát és az árpát is ősszel vetették, úgy, hogy Mindenszentek napjára ki legyen kelve, hogy „mög bírjon talpani”.
Általában vetés előtt a szemet kimagolták magolóval, hogy a konkoly és a darabszemek ne kerüljenek a vetőmagba. Túl korán nem volt jó vetni, mert télire a gabona szára nagyon megerősödött és a hó alatt összerothadt. A kései vetés pedig könnyen kifagyhatott. A fagyra különösen az árpa érzékeny. Ha ólmos eső esett, akkor a vetést birkákkal járatták meg vagy megboronálták, hogy „ne fulljon be”, kapjon levegőt.
A megerősödött gabonát tavasszal Szent Józsefig legeltették. Ezután már szárba szökken, a kalász hasban van, tilos legeltetni, mert „zsákbul öszik a jószág”: tehát kárt csinál. A zabot tavasszal, március végétől április közepéig vetették. Tavaszi árpát ritkán vetettek.
Búzaszentelőre (április 25.) a gabona kalászba ereszködött. Elmentek a templomba, vittek egy marék rozsbúza-kalászt, amit a pap megszentelt. A szentelt kalászokat az asztalra, vázába tették. A hiedelem szerint védte a házat a villámcsapástól és gyógyításra is használták.
Szent Antal (június 13.) után kezdődött az aratás. Először az árpát, rozsbúzát, végül a tisztabúzát vágták.
Móradomb és környékének gazdálkodását Bokor István vizsgálta a 30-as években. Kimutatása szerint a szántóterület termények szerinti megoszlása az örökföldeken a következő volt.
|
búza |
5,85 % |
|
rozs |
55,69 % |
|
árpa |
1,52 % |
|
zab |
0,73 % |
|
tengeri |
16,47 % |
|
burgonya |
8,8 % |
|
paprika |
6,08 % |
|
répa |
3,44 % |
|
lucerna |
2 % |
A homoktalaj sok trágyát igényel. A legtöbbet a búza és a paprika alá szórtak. A kukoricát — hogy kevesebb trágya kelljen — fészkelték. Minden harmadik magházba vetették, ez adta a sortávolságot. A leendő bokrok helyét — egymástól két kislépés távolságra — kapával kivágták. Ebbe egy-egy marék trágyát dobtak, melyet a rakásból kiskosárral hordtak szét. Ez igen nehéz munka volt, különösen, ha holdszámra kellett csinálni. A trágyára kevés földet rúgtak, arra dobtak 5—6 szem kukoricát, majd a többi földdel a szemeket betemették.
Minden hetedik sorba, egymástól 5—6 lépés távolságra tököt, vagy babot vetettek.
A babot már korábban fölszedték. Derékra kötött zsákra rakták hajnalban, hogy puhább legyen, ne pörögjön ki a mag. Véllával csépelték ki, majd kiszelelték. A babszalmát a birkákkal etették meg.
Októberben hangos volt a határ a kukoricatörő bandák zajától. A csőről a csuhét hasító segítségével húzták le. A megfosztott csöveket rakásra hányták. Az elmaradott, zöld — csindri-bindri — csöveket nem fosztották meg.
A hatvanas évek második felétől mind több műtrágyát használtak, amely feleslegessé tette a gyengébb területeken is a fészkelést. Az új fajtákat már sűrűbbre kellett vetni és ezt vetőgéppel is el lehetett végezni. A gyomirtószerek elterjedésével már elég az ekekapázás, esetleg egyszer kelés után kiritkítják. A vegyszeres gyomirtás miatt nem lehet a kukoricába babot, tököt vetni. így ezeket ma már önálló táblába vetik.
A krumpli vetésterülete ugyan elmaradt a kukorica mögött, jelentősége azonban nem kisebb. Fontos szerepe volt a család ellátásában, de takarmányként is használták. Piacra csak jó termés esetén jutott. A krumplinak szánt földet jól megtrágyázták és barázdára kapálták, azaz fordították. Télen vagy kora tavasszal végezték, a föld fagyásától függően.
Elsősorban az ótott rózsa és a gülbaba fajtákat termesztették. A 30-as évek közepétől terjedt el a tarlókrumpli. Árpa- vagy búzaföldbe vetették. A búza általában a paprika helyére került. A jobb földben a krumpli is megélt. A tarlót aratás után mélyen megszántották és sarokkal, barázdára bevetették. Négy-ötszáz szögölet vetettek, ebből lett a vetőmagnak való, mivel ez nem fonnyadt meg tavaszig. Vetéskor a nagyja vetőmagot eldarabolták két-három szemre. A tavaszi krumplit kapával vetették. A második kapáláskor föltöltötték, kézzel vagy ekekapával. Amikor az újkrumpli már tyúktojás nagyságú volt, az asszonyok tojózták, ételhez ástak néhány szemet onnan, ahol már a földet megrepesztette. A burgonyabogár az ötvenes évek végén jelent meg. Azonnal jelenteni kellett a növényvédő állomásnak és díjtalanul lepermetezték. Gyerekekkel is szedették, de a megfelelő vegyszerek hiánya miatt nem tudtak ellene eredményesen védekezni. A krumplit ősszel ásták, amikor a szára már elmaradt. A férfiak kapával fölvágták, az asszonyok pedig kosarakba szedték. Az apraját kiválogatták, ezt a jószágoknak főzték meg később, a többit pedig elvermelték.
A hatvanas évekre az új fajták teljesen kiszorították a hagyományos fajtákat. Ezek — Kondor, Kleopátra, Deziré — nagyobb termést biztosítottak. A Kleopátra korai fajta, melyet kitűnően lehet fólia alatt is termeszteni. A hetvenes évektől kezdve — a jobb értékesítési lehetőség és a nagyobb haszon reményében — egyre többen foglalkoznak fóliás krumplival. A vetőmagot már januárban egysoros ládákban kezdik csíráztatni, hogy a földbe kerülve, minél hamarabb kikeljen. A fóliákat nem fűtik, így az erősebb korai fagyok késleltethetik a szedést. A korai krumplit általában nem tojózzák, értékesítéskor az egész sátrat fölássák és nagyság szerint szétválogatják, majd megmossák.
Nagy fejlődésen ment keresztül a szabadföldi termelés is. A legtöbb helyen később már géppel vetettek, gyomirtózták és ekekapával vagy traktor vontatta töltőkapával töltötték fel. Fontossá vált, hogy a sorok egyenesek —, és egyenlő távolságra legyenek, mivel a krumplirázó vagy a krumpliásó gép csak így tudott hatékony munkát végezni. A magángazdaságokban szívesebben használták a krumlirázó gépet, mert a mag nem ütődött meg, jobban tárolható maradt.
„Sok köcsög sok tejet, sok tej sok tehenet jelent. Asszonyi ésszel megy ez, mert a komoly emberi tudomány a jószág számát nem a köcsögökből ítéli meg, hanem abból, hogy hány boglya van eltéve télire a tanya háta mögött” — írta Tömörkény István.13
A széna a jószágok takarmányozásában alapvető jelentőséggel bírt. Vigyáztak rá, számoltak vele, ami nem fogyott el, azt nem adták el, — „eláll, jó lesz jövőre, hátha az idén nem teröm”. Akinek kevés kaszálója volt, fogott harmadából, negyedéből. Nagyobb semlyéke volt Királyhalmon Uras Imrisnek, Balogoknak. A legnagyobb kaszálók a Madarászta környékén a Csipak-semlyéken, Tanaszi-semlyéken, a Baromjárásban, Nagyszéksós és Kisszéksós-tó környékén voltak.
A legjobb fű az érszeleken volt. Sokfelé sásos, békarokkás, tökleveles volt a fű. Ezt a jószágok kevésbé szerették. A tehetősebb gazdák a kaszásokat a piacon fogadták. A napszám a harmincas években 80 fillértől 1 pengőig volt. A kaszálást napfőkött előtt (napfelkelte előtt) el kellett kezdeni. Szégyen volt, ha valaki elkésett, általában másnap már meg sem fogadták. A jó kaszást megbecsülték, magasabb bért kapott és sokfelé hívták. A kaszálás tudománya a kasza kiválasztással kezdődött. Vásárláskor idősebb embert hívtak el választani.
A paraszti gazdaságok működése a takarmánytermelés és a jószágtartás egyensúlyán alapult. Biztosította az önellátást és a folyamatosságot. Nagyságát a földterület nagysága és minősége határozta meg. A termés a trágya mennyiségétől függött. A nagyobb gazdaságok — amelyek részeseket fogadtak, napszámosokat alkalmaztak — bevételeik jelentős részét a jószágtartásból szerezték.